pár család terápia

A hat leggyakoribb válóok

2019. szeptember 17. 12:21 - pár család terápia

Egyszer megkérdezték Szókratésztól, hogy mi a helyesebb; megházasodni vagy nem megházasodni? Ő pedig lényeglátóan válaszolt: bármelyiket teszed, megbánod.

A helyzet azóta sem változott, a fontos kérdések velünk maradtak: legyen párom? legyünk mi egy pár? házasodjuk össze? váljunk el? melyik döntés lehet a helyesebb? Mindegyik döntés más útirányt határoz meg és rengeteg körülöttük a bizonytalanság, az egymásnak ellentmondó vágyak és érzelmek. Hasonló esetben mindenki fő vágya egy kis biztos pont lenne, ami segít a realitás talaján állva eligazodni ebben segít ha arra gondolunk, bárhogy döntünk, biztosan lesznek olyan időszakok amikor tiszta szívből megbánjuk a döntésünket. Minden kapcsolatban vannak olyan időszakok, amikor a falra tudnánk mászni életünk párja puszta jelenlététől is. A hullámvölgyek mindenképp megjelennek, a kérdés az, van-e elég erőforrásunk kijönni belőle vagy a nehéz idők a kapcsolat végét hozzák magukkal.

Az utolsó csepp

A gond és a feszültség csak gyűlik és gyűlik, de nem a végtelenségig. Egyszer minden edény túlcsordul és az utolsó csepp néha nem is a legnagyobb. Az utolsó cseppnek története van, hogyan alakult úgy, hogy az lett az utolsó, előtte mennyit gyűjtött a pár? A gyűjtögetés lehet egyfajta párkapcsolati minta megnyilvánulása (a feszültséget gyűjteni kell, gyűjteni... nem örökké, de az utolsó cseppig. Akkor szakítás; majd másik kapcsolat, ahol a feszültséget kell gyűjteni, gyűjteni... aztán szakadás, új kapcsolat… Nekem sosincs szerencsém a pasikkal/nőkkel!) Megnyugtatásképp érdemes megemlíteni, hogy ha az utolsó csepp után is együtt maradnak és ez a minta állandósul, az rengeteg frusztrációt és tehetetlenséget okoz. A kapcsolat kívülről él, belülről halott. Az utolsó csepp végpont és kezdőpont egyben; a kapcsolat teherbíró képességének végpontja és (jobb esetben) a változás kezdőpontja.

csepp2.jpg

Nagyjából minden második házasságnak válás lesz a vége. Nagyjából minden második házasság élethosszig kitart. A válás érzelmileg (és esetleg anyagilag, fizikailag, szociálisan…) az egyik legmegterhelőbb élethelyzet. Az elváltak általában több káros stresszt élnek át, gyakrabban használnak drogokat, gyakrabban depressziósak, általában rosszabb egészségi állapotúak. 

A válás leggyakoribb okai:

  • elköteleződés csökkenése és eltávolodás
  • hűtlenség
  • túl sok konfliktus és veszekedés
  • pénzügyi problémák
  • szerhasználat
  • családon belüli erőszak 

Ezen jelenségek közül többel nagy valószínűséggel találkozni fog minden pár a kapcsolatuk során. Kikerülni bajosan lehet őket, megoldani annál inkább. Egyik megoldási mód a hallgatás, halogatás. Ez egyfajta különös gyűjtőszenvedélyt feltételez a párral kapcsolatban: ha már van egy gondunk és eleget várunk, szinte biztos, hogy csatlakozni fog hozzá egy másik; ők ketten pedig hajlamosak meghívni a többieket is. Sajnos közben a kapcsolat egyre gyengül, szárad, halódik.

szek2.jpg

Ki a hibás?

A párkapcsolatban az egyik legjobb dolog, hogy meg lehet osztani az élet dolgait valaki mással, lehet számítani arra hogy figyel rám, ad nekem és én is neki. Ez jó és rossz időszakokra egyaránt igaz. A problémák kiéleződésekor különösen nagy belső igény mutatkozik a párokban arra, hogy valami nagyon fontos dolgot tudjanak adni a másiknak, ez a felelősség: te vagy a hibás. Érdekes, hogy a partnered pontosan ugyanígy látja: a másik a hibás. A „hibás” szerepkör és a hozzá tartozó felelősség jóleső érzése mellett még egy fontos dolgot adnak egymásnak, ez pedig a munka. Ha te vagy a hibás, akkor neked kell viselned a felelősséget és neked kell keményebben tenni a kapcsolatért. Van, hogy annyit adunk a másiknak, hogy mi szinte nincstelenekké válunk. Nem jó ekkora ínségben élni, illik az értékeinkből valamennyit megtartanunk magunknak. Ha a kapcsolatban ketten vannak, akkor praktikus, hogy a jó dolgok (mint a felelősség és a kapcsolatért végzett munka) megoszlik a felek között akkor is, ha erősen vágyakozunk arra, hogy ezt csak egy emberé legyen. 

Mit lehet tenni?

Ok, gondok vannak és lesznek, de én mit tehetek? Ismerd meg a kapcsolatodat! A kapcsolatok jellegét mindig a két ember kölcsönhatása, nem pedig a két egyén egymagában adja. A kapcsolatotoknak van története, amelyből kirajzolódnak a viselkedési forgatókönyveitek, a közös tapasztalatotok, milyen amikor jól vagytok és milyen amikor hullámvölgyben álltok. Ezek a történetek a megismerésük által kijelölik az utat a problémához és a megoldáshoz is, a tudatosítás által. 

Például ha az utolsó csepp a szerhasználat lett, annak is van előtörténete, amíg normálisból problémává vált. A kapcsolati önismeret, a családi minták és meghatározottságok, esetleg örökölt hajlamok, az ezekhez tapadó történetek (volt-e függő, ha igen mit csinált és hogyan, felépült-e vagy sem, hogyan?) a probléma jobb megismerését segítik és a lehetséges megoldási módokról is sokat üzennek.  

A történet megléte nem elég, érdemes tudatosan megvizsgálni azt, hogy milyen tanulságai vannak a közös jövőtöket illetően. És mi lehet a kapcsolatotok célja, amit meg szeretnének valósítani? Érdemes időt szánni arra, hogy megbeszéljétek, kinek milyen elképzelései és hiedelmei kapcsolódnak a házassághoz? És hogy lehet ezt összefércelni? Érdemes megismerkedni a házasság életciklusával, fejlődésével és az ezekkel együtt járó normatív krízisekkel (a felsorolásból láthattuk, hogy mindegyik fő válóok hasonló krízisre vezethető vissza). Hogyan éreztek a szülőséggel kapcsolatban? Milyen közös szabályokat hoztok az együttélésben? Mi jelzi, hogy segítséget kell kérnetek? És hogyan válik a kölcsönhatásotok problémává? Ki lesz a hibás? Mikor érdemes együtt segítséget kérni? 

Az egyik legjobb prevenciós megoldás a kommunikáció, a közös végiggondolása annak, ezidáig meddig értetek el és merre szeretnétek tovább menni. Ez nem mindig könnyű, lehet olyan érzésetek, hogy természetesen már mindent tudtok a másikról, az évek múlásával ez oda vezethet, hogy a kommunikáció akadozni fog vagy szinte megszűnik, végül az válik természetessé, hogy nem tudtok egymásról semmit. 

A kapcsolati önismeret megszerzése munka. Valószínű, hogy nem kell mindenkinek gondot fordítani erre, néhány kapcsolat ezek nélkül is létezik. Ebben az esetben a pár közösen úgy dönt, vállalják azt, hogy nagyobb valószínűséggel az utolsó csepp után keresnek külső segítséget (vagy akkor sem). Nagyjából minden második házasságnak válás lesz a vége. Nagyjából minden második házasság élethosszig kitart. 

 vizben.jpg

Források:

Scott, S. B., Rhoades, G. K., Stanley, S. M., Allen, E. S., & Markman, H. J. (2013). Reasons for divorce and recollections of premarital intervention: Implications for improving relationship education. Couple and Family Psychology: Research and Practice, 2(2), 131-145.

Cohen, O., Finzi-Dottan, R. (2012). Reasons for Divorce and Mental Health Following the Breakup. Journal of Divorce & Remarriage 53(8):581-601.

Kötődés felnőtt korban - a párkapcsolatok közös nyelve

2019. szeptember 10. 07:53 - pár család terápia

Kötődés által világosan

Amikor segítségért fordulnak hozzánk a párok, hoznak egy problémát. Ez sok formában megjelenhet az életükben, de elsősorban azért válhat problémává, mert nem érthető. Történik velünk valami amely alapvető hatással van a kettősünkre, a problémák súlyosak és homályosak. Miért van ez? Miért viselkedik így? Miért nem ért meg engem? Mi is a baj kettőnkkel?  

1.jpg

A probléma, illetve az egész kapcsolat jobb megértéséhez érdemes más perspektívából is rátekinteni a pár életére és azt kötődési nézőpontból is megvizsgálni. Ugyanis kötődési mintáink nagyban befolyásolják, hogyan érzünk és hogyan viselkedünk.

A kötődési viselkedést a stressz aktiválja. Ha az embert stressz éri, szeretné biztonságban érezni magát. Kisgyerekkorban tanultuk meg, hogyan tudunk biztonsághoz jutni. Ha valamilyen vészhelyzetet érzékelünk, akkor ez a régen megtanult módszer lesz az automatikus viselkedésünk. Ezért különösen fontos megismerni a kötődési mintákat, mert eligazít a saját viselkedésünkkel kapcsolatban és eligazít a másik viselkedésével kapcsoltban. A megismeréssel és annak tudatosításával a párok közelebb kerülhetnek egymáshoz, nem a saját igényeiket vetítik a másikra, hanem megtanulnak odafigyelve a másikra hangolódni, hogy biztonságot tudjanak adni, ha arra a másiknak szüksége van.

A helyzet érdekessége, hogy mindig a saját mintázatunk tűnik normálisnak. A pároknak nagy meglepetéseket tartogathat (általában az összeköltözéskor), ha a másiknak nem az a normális, mint nekem. Például amikor beteg vagyok, magányra vágyom és magamon kívül mindenki fáraszt („ez a normális”). A párom pedig épp ellenkezőleg, nagyon nem szeretne egyedül maradni és úgy gyógyulni, neki még több közelségre lenne igénye ahhoz, hogy jobban legyen. Ha én hagyom, hogy egyedül legyen, mert a saját tapasztalataim szerint az a helyes magatartás, ő a segítő szándékú viselkedésemet épp ellenkezőleg kódolja: „itt vagyok a bajban és magamra hagytak engem!”

A kapcsolatokban alapvető egy közös nyelv kialakítása, ahogy a fentebbi példából látjuk, sokszor egy viselkedés teljesen mást jelent a pár tagjai számára. A kötődési minták megismerése és ezáltal a másik jobb megismerése a megfelelően működő párkapcsolat alapja, ami által mélyebb, jobban működő kapcsolat kialakítására van lehetőségünk.

Szülőktől párokig

A kötődési mintázatok folytonossága nem csak egyénen belül, de családi szinten is megfigyelhető. A biztonságosan kötődő szülők gyermekei nagy valószínűséggel (75%) hasonló kötődési mintázatot fognak mutatni. Ezt nevezték intergenerációs átadásnak: a szülő kora gyermekkori tapasztalatai azok, amik kötődési mintázattá formálódnak, ami erősen meghatározza a szülői viselkedésüket, ami a csecsemő kötődési tapasztalatává válik.

intergen.jpg

A kötődési mintázatok fennmaradnak az idő folyamán, és felnőttkorban is hatással vannak az egyén viselkedésére. A változás a kötődési személy kilétében, nem pedig a kötődés funkciójában (biztonságérzetet nyújt, és az exploráló viselkedés alapja) következik be.

Felnőttkorban nem tűnik el a szülők felé irányuló kötődés, az többé-kevésbé változatlan formában fennmarad, ugyanakkor a szülői kötődés mellé társul a párkapcsolati kötődés. A gyermekkori és a felnőtt kötődés mintázatai nagyfokú egyezést mutatnak. Csecsemőknél 62% volt a biztonságos kötődésű, 23% elkerülő, 15% ambivalens. Felnőtteknél 56% biztonságos, 24% elkerülő és 20% ambivalensek mintázatot mutatott.

Ezen felül a különböző kötődési mintázatokkal rendelkezők párkapcsolati minőségéről is adatokkal szolgáltak. A felnőttkori kötődés stílusa meghatározza, hogy az ember miként vélekedik a kapcsolatairól.

A biztosan kötődők boldog, tartós, valós érzelmeken alapuló kapcsolatokról számolnak be, azt pozitívnak látták és reálisabban is értékelték. Általánosságban ők azok, akik a leginkább elégedettek a kapcsolataikkal és ők a legkevésbé magányosak. A biztonságosan kötődőkre az alacsony elkerülés és az alacsony szorongás jellemző, tehát a másokról és az önmagáról alkotott modell is pozitív képet mutat. Jól kezeli az intimitást, érzelemtelibb, melegebb, kiegyensúlyozottabb kapcsolatokat alakít ki, nagyfokú önbizalom jellemzi. 

Az elkerülők kevésbé tudják elfogadni a partnerük hibáit, és nem hisznek a szerelem tartósságában (és általában a romantikus szerelem létében), gyakrabban voltak féltékenyek, ritkábban lettek szerelmesek. Az elkerülőkre magas elkerülés és alacsony szorongás jellemző, tehát a másokról alkotott képe negatív és az önmagáról alkotott kép pozitív képet mutat. Ez a csoport rendelkezik a legnagyobb önbizalommal, ugyanakkor őket jellemzi legkevésbé az expresszivista érzelemi kifejezésmód, ők sírnak a legritkábban és kapcsolataikat kevéssé jellemzi a melegség.

Az ambivalensek könnyen esnek szerelembe, de jellemzően nem tudják tartóssá tenni a kapcsolataikat, a túlzott belevonódottság és szexuális vágy, valamint az érzelmi hullámzások jellemzik, illetve az alacsony elkerülés és magas szorongás figyelhető meg náluk, másokról alkotott képük pozitív, önmagukról alkotott képük inkább negatív. Rájuk jellemző leginkább a gazdag érzelemkifejezés, ők sírnak leggyakrabban (és mások jelenlétében), ők használják leginkább a másikat biztos bázisnak (nekik van a legnagyobb szükségük rá, illetve ennek kinyilvánítására), ők szeretnek leginkább gondoskodni a másikról. Továbbá könnyen tudnak kialakítani párkapcsolatokat, de a kapcsolati egyensúly megtartása nehézséget jelent.

A mintázatok a szülőkapcsolatra is hatással vannak. A biztonságosan kötődők csoportja tartotta a legmeghittebbnek és közelibbnek a szülőkkel való kapcsolatát, az ambivalensek apjukat kevéssé tartották igazságosnak, az elkerülők pedig anyjukat visszahúzódónak és érzelmileg sivárnak tartották.

 A különböző kötődési mintákkal rendelkezők a kapcsolatuk belső dinamikájában is különbségeket mutatnak. A gondoskodás nyújtása és a támasz keresése a biztonságosan kötődők kifejezett jellegzetessége. Szorongáskeltő helyzetben az ambivalensek mutatják a legnagyobb mértékű segítségkérő és segítségnyújtó viselkedést. A biztonságos kötődésűek nagymértékben igénylik társuk támaszát és közelségét, továbbá szívesen nyújtanak segítséget partnerüknek az adott szituációban, de ez a viselkedés nem csap át egy túlzó fokba. Az elkerülő mintázattal rendelkezőknél fordított tendenciát figyelhetünk meg. Minél inkább szorongáskeltő a szituáció, annál kisebb mértékben keresik a partnerük közelségét, továbbá a segítségnyújtó viselkedésük is visszafogottabb lesz. 

Egyáltalán nem mindegy ugyanakkor, hogy kik (milyen kötődési mintázattal rendelkezők) között jön létre a kapcsolat. Egy szorongó nő és egy elkerülő férfi közti párkapcsolat ugyanolyan stabil lehet, mint amilyen stabilitást egy biztonságosan kötődő pár tud nyújtani egymásnak. A kapcsolatok jellegét mindig a két ember kölcsönhatása, nem pedig a két egyén egymagában adja. A kölcsönhatásukat pedig nagyban alakítja, mint tudnak önmagukról, mit a másikról és mit a kapcsolatról. Ha a kölcsönösen érzett szeretet mentén dolgoznak azon, hogy megtanulják egymástól a kötődés megalapozta közös nyelvüket, akkor saját igényeik szerint alkothatnak egy olyan kapcsolatot, amelyben otthon érzik magukat. 

4ev.jpg

Forrás:

Mikulincer, M., Shaver, P. R. (2007). Attachment in adulthood: structure, dynamics, and change. The Guilford Press, New York.

Kirkpatrick, L. A., & Davis, K. E. (1994). Attachment style, gender, and relationship stability: A longitudinal analysis. Journal of Personality and Social Psychology, 66, 502–512. Eagle, 2007

Mit tanítanak nekünk az oposszumok a kötődésről?

2019. szeptember 03. 07:58 - pár család terápia

A kötődés fogalma és fontossága a legtöbbek számára ismerős. Főként szülőként találkozhatunk vele a kötődő nevelés és általában a gyermeknevelés kapcsán, de egyre többet lehet olvasni a párkapcsolatra vonatkozó alapvető hatásáról is. A hosszú távú kapcsolatokban újra és újra megjelennek krízisek, amik megterhelik mindkét felet. Különösen fontos, hogy ezekben a helyzetekben hogyan viselkedik a pár és hogyan próbálja megoldani vagy feldolgozni ezeket a nehéz helyzeteket, amelyekben a kötődési mintázatok sokkal kontúrosabban jelennek meg. Ezen minták megismerése segíti azt, hogy a kapcsolatban tudatosabban legyünk jelen és a felbukkanó krízis ne távolítsa a párt egymástól, ne gyengítse a kapcsolatot, hanem erősítse azt.

„A kötődés lehet bármely viselkedésforma, amelynek eredményeképpen a személy közelséget teremt vagy tart fenn valamely másik, világosan meghatározott egyénnel, aki érzékelhetően jobban képes boldogulni a világban. Ez akkor a legnyilvánvalóbb, mikor a személy ijedt, fáradt vagy beteg, és hogy megnyugodjék, vigasztalásra és gondoskodásra szorul.”

A kötődési rendszer célja a biztonság élményének átélése. Nem csak az embernek van szüksége arra, hogy biztonságban tudja magát. A természetben élni veszélyes, ha a kölyöknek nincs a közelében olyan, aki mellett biztonságban, védelemben tudja magát, sokkal nagyobb eséllyel fog elpusztulni, ezért alapvető fontosságú a védelemkereső viselkedés.
op1.jpg

(Biztonságos kötődés a gyakorlatban)

A kötődési személyt legfőképpen a rendelkezésre állás jellemzi, ami biztonságérzetet nyújt a hozzá tartozónak (és ez a záloga a túlélésnek is, főleg az olyan állatoknál, amelyek születésükkor még kevéssé képesek megvédeni magukat). 

Szemben azzal a felfogással, hogy a kötődés, illetve az anya-gyerek kapcsolatok kialakulásának és fennmaradásának elsődleges feltétele a táplálás; valójában a szülők érzelmi, óvó, gondviselő szerepe legalább olyan fontos, mint a tápláló szerep. A biztonság nem csak a fizikai, hanem érzelmi biztonságot is jelent.

A gyerekeknek szüleikkel való korábbi tapasztalatai összegződnek, majd formát kapnak, ezeket nevezik „belső munkamodelleknek”, amelyek később alapvetően befolyásolják a viselkedést. A kötődési rendszer tehát egy nyitott, bioszociális homeosztatikus szabályozó rendszer.

mother-gorilla-hugs-baby.jpg

A kötődési rendszer célja a biztonság élményének átélése; ez a legelső és legfontosabb célja az érzelmi élet szabályozásának. Egyikünk sem szüleik azzal a képességgel, hogy saját érzelmi reakcióit szabályozni tudja. Ezt tanulni kell, és jellemzően a szülőktől tanuljuk meg, tapasztalati úton. A belső munkamodellek alapozzák meg minden későbbi kapcsolat prototípusát. Ezek a modellek viszonylag stabilak maradnak egész életen át.

A kötődési viselkedés védelmet, illetve gondoskodást kereső oldalát kiegészíti a gondoskodást adó oldal, előbbit a gyengébb, segítségre szoruló, utóbbit a tapasztaltabb, segítséget nyújtani tudó egyének mutatják. A rendelkezésre állás és a gondoskodás megtapasztalása olyan biztos bázist nyújt, amely lehetővé teszi, hogy az egyén eltávolodjon a kötődési személyétől, és magabiztosan tudjon elindulni és felfedezni a világot amelyben él. Optimális feltételek meglétekor tehát a kötődés magabiztosságot ad a saját cselekvésre, ugyanakkor, ha az egyén veszélyhelyzetben van, szorong vagy fáradt, szüksége lesz a fizikai közelségre is.

A szülők viselkedése a kötődés kialakulásában alapvető, az első öt év eseményei pedig kiemelkedő fontosságúak. „A kötődési rendszer célja a biztonság élményének átélése; ez a legelső és legfontosabb célja az érzelmi élet szabályozásának. Ebben az értelemben számos mentális zavar kialakulásánál hátterében fölfedezhető, s következésképp a terápiás hozzáállás módszerét is meghatározza.”

grab.jpg

A kötődés mintázatai

A kötődés alapvető célja adott. De az eléréséhez több út vezethet, amelyeket kísérleti úton vizsgáltak. Az idegen helyzet teszt a csecsemőkori kötődési stílusokat, illetve az azt kialakító anyai viselkedést vizsgálja, továbbá a csecsemők kötődési biztonsága is meghatározható vele. A teszt során a szeparációra és az azt követő újraegyesülésre adott válaszreakciókat követik figyelemmel, ami három különböző kötődési mintázat rajzolódik ki:

  1. Biztonságos kötődés: ha az anya is velük van, akkor nyugodtan játszanak, idegen megjelenésekor nem mutatnak félelmet. Szeparációkor hevesen tiltakoznak, ha az anya visszatér, könnyen megnyugszanak. Adaptív stratégia a gyermek részéről. A közelségkeresés és az exploráció egyensúly jellemzi. Az anya biztos bázisként funkcionál, amit nem feltétlenül fizikai kontaktussal ér el, hanem nagyobbrészt szemkontaktus útján.
  2. Ambivalens: a gyermekek nem érzik biztonságban magukat, még anyjuk jelenlétében sem. Exploratív viselkedésük ennek megfelelően korlátozott. A szeparációra hevesen reagálnak, újraegyesüléskor ambivalensen viselkednek, kapaszkodnak az anyába, aztán ellökik maguktól, csak lassan tudnak megnyugodni.
  3. Elkerülő: nem keresik az anya közelségét, idegen megjelenésekor és szeparációkor sem mutatnak heves érzelmeket, nyugodtnak tűnnek. Ugyanakkor az elkerülő gyerekek sem élnek át kevesebb vagy kisebb intenzitású stresszt, csak a stressz külső megnyilvánulási jelei hiányoznak. Az idegenekkel szemben nagyobb bizalmat mutatnak, szeparáció után nem keresik anyjuk közelségét. A felderítő viselkedés alatt nem, vagy csak kis mértékben használják anyjukat biztos bázisként, a szemkontaktus keresése ritka.
  4. Dezorganizált: leginkább a szervezetlenség és a szétesettség jellemzi, a kötődési viselkedés nem tudja betölteni adaptív funkcióját, egymásnak ellentmondó viselkedési jellegzetességek jelennek meg. Hátterében állhat a szülői elhanyagolás, abúzus, illetve feldolgozatlan trauma, veszteség. A dezorganizált mintázattal rendelkező gyermekek számára a szülő nem csak a biztonságot reprezentálja, hanem a félelmet keltő viselkedést is, és ez okozhatja a megváltozott viszonyulási módot. Mivel a gyermek nem tudja bejósolni, hogy a szülő hogyan fog viselkedni, nem tudja megfelelően kialakítani a saját viselkedését sem.

A kötődés haszna - nem biztos, hogy csak a biztos jó

A kötődés evolúciósan meghatározott, a mintákra azonban erősen hatnak a kulturális jellegzetességek. A legtöbb országban a biztonságos kötődés a leggyakoribb (USA 57%, Uganda 57%, Kína 68%, Japán 68%). Ugyanakkor Izraelben az ambivalens, Németországban pedig az elkerülő minta a leggyakoribb (52%). Érdekes, hogy Japánban elkerülő kötődést egyáltalán nem találtak.

Közhiedelem, hogy csak a biztonságos kötődés a „jó”, a különböző minták különböző körülmények mellett lesznek adaptívak:

  1. A biztonságos kötődés leginkább akkor lehet megfelelő stratégia, ha a szülők számára elérhetőek a megfelelő erőforrások, amik szükségesek a felneveléshez, továbbá a szülők elég motiváltak, kis számú gyermeket vállalnak, de azok felnevelésébe nagy energiát képesek fektetni
  2. Az elkerülő kötődés akkor lehet adaptív, ha a szülők nem szeretnének megfelelő mennyiségű energiát befektetni a nevelésbe. Ekkor a fokozott exploráció, ami a környezet jobb megismerését és hamarabbi, illetve jobb hatásfokú kiaknázását vonja maga után, hozzájárul ahhoz, hogy a gyermek a szülők által biztosított relatíve kisebb ráfordítást más forrásokból tudja biztosítani
  3. Az ambivalens kötődés akkor válhat adaptív stratégiává, ha a szülők nem tudnak megfelelően gondoskodni a nevelésről. (Tehát amíg az elkerülő stratégiánál a szülők nem akarnak, itt nem képesek jól gondoskodni) A gyermekek viselkedése kikényszeríti a szülők figyelmét, és azt, hogy utódaikkal foglalkozzanak, így összességében a gyerekek jobb körülményeket biztosítanak maguknak.
  4. A dezorganizált kötődést nem tekinthetjük adaptív stratégiának.

Nagyobb részt nem a gyermeken, hanem a szülőkön múlik, hogy melyik mintázat lesz jellemző.

sm.jpg

Amennyiben megváltozik a szülői viszonyulás, a kötődés mintázata is változhat. Az idő múlásával és a gyermek fejlődésével párhuzamosan a gyermek egyre inkább a magáévá teszi ezen viszonyulási formákat, ami így fokozatosan kikerül a szülő nagyfokú kontrollja alól. A szülők irányítóból referenciaponttá változnak. A gyermek magáévá teszi a kötődési mintát, ami kihat a későbbi társas kapcsolataira is, és időben nagy folytonosságot mutat. Fontos megjegyezni, hogy a kötődési mintázatokra kevésbé hat a gyermek karaktere, mint a szülők gondoskodó viselkedése. Ilyen értelemben a gyermek kötődési mintázata nagyobbrészt a szülő terméke, amit a gyermek a sajátjaként kezel és használ a mindennapokban.     

A kötődés irányában azonban jelentős változás következik be: a szülőre irányultság a serdülőkor beköszöntével átadja helyét a kortársaknak, pontosabban a kortárs szerelmi kapcsolatoknak. Ők lesznek az új kötődési személyek, akiktől gondoskodást várnak el és akiknek gondoskodást szeretnének adni. Az új rendszerben az eddigi kötődési funkciók mellett már a szexualitás is hangsúlyosan megjelenik. Ez a változás a kötődési biztonságot adó személyeknél is megjelenik, egyre vonzóbb lehetőségként jelenik meg számukra, hogy  távolabbi referenciapontként szerepeljenek gyermekeik életében.

op22.jpg

(ideje az elengedésnek)

Összegzés: a kötődés motivációs bázisa a védelem megszerzésére fókuszál és nem függőségként, hanem folyamatos lehetőségként kell elképzelnünk. A kötődési rendszer célja a biztonság élményének átélése; ez a legelső és legfontosabb célja az érzelmi élet szabályozásának. Nagyobb részt nem a gyermeken, hanem a szülőkön múlik, hogy melyik mintázat lesz jellemző. Ezek a modellek viszonylag stabilak maradnak egész életen át és minden kapcsolatunk kialakításában szerepet fog játszani. Ha sikerül megismerni, tudatosabbá válhatunk szülőként, de párként is, erről fog szólni a következő bejegyzésünk.

 

Források:

Fónagy Péter (2003) A kötődés generációs átvitele: egy új elmélet. Thalassa (14) 2-3

Chisholm, J. S. (1996) The evolutionary ecology of attachment organization. Human Nature, 7

Ainsworth, M. S., & Bowlby, J. (1991) An ethological approach to personality development. American Psychologist, 46(4)

Fotók:

Female opossum (Didelphis virginiana) carrying young. Frank Lukasseck, Getty Images

Mother gorilla hugs baby. Fredrik Von Erichsen

http://catfactsblog.info

A zokni, ami szakítást okozott

2019. augusztus 27. 08:03 - pár család terápia

Hogyan válnak elviselhetetlenül bosszantóvá a semmiségek?

zokni.jpg
-Bedobnád a szennyesbe a zoknid?
-Persze!
-Bedobnád a szennyesbe a zoknid? 
-Ja, persze. Mindjárt, egy pillanat.
-Bedobtad?
-Mit? 
-A zoknit. A zoknit! A Zoknit!! A ZOKNIT! A ZOKNIT!!! AZAKURVAZOKNIT! 
-Veled csak ordibálni lehet!!! 
(később, együtt: mégis ki a fenét érdekel az a hülye zokni?)
umanoide-188972-unsplash.jpg
Ha a lábamra lép valaki a buszon, dühös leszek. Ha leköp valaki a buszon, dühösebb. Az ok erőssége meghatározza a dühöm intenzitását. Tudatos szinten (józan ésszel) valóban érthetetlen, egy ledobott zokni miért vált ki annyira intenzív dühöt, amely megmérgezheti az egész kapcsolatot. 
Az érzelmi logika mentén megnézve a helyzet másként néz ki. Az ok (zokni a földön) eltűnik és az érzelmi háttér főszerepbe kerül. A dühöm mögött lévő érzelmek önmagukban tovább táplálják a dühöm. A felszínen érzem, hogy egyre dühösebb leszek és egyre nyilvánvalóbb hogy jogosan, és ezért egyre nő bennem ez az érzés és a tehetetlenség (mégis csak egy zokniról van szó), míg végül csak a düh marad és a tehetetlenség és minden más eltűnik.
És melyek ezek az érzések, amik növelik a dühöt? Sokszor biztonságosabb a düh mögé rejteni az igazán nehéz érzéseket. Sokszor csak a dühöt lehet érzékelni, mert a többi érzés mélyebben van és szeretnek eltakarva lenni, nehezebb hozzájuk férni. Viszont amíg ez nem történik meg, nem lehet felfejteni, hogy mi is történik valójában. A felszín alatti kérdések valahogy így hangzanak: "Miért nem figyelsz rám? Miért nem érted amit mondok?" És a kérdésekhez kapcsolódó érzések: meg nem értettség - elhagyottság, tehetetlenség, magány. Hiszen épp te vagy az, akinek meg kellene érteni engem, akinek kellene, hogy rám figyeljen, aki szeret rám figyelni, aki szeret. Láthatjuk, hogy eléggé eltávolodtunk a zoknitól és ezzel együtt közelebb kerültünk a beszélgetés valódi tartalmához. Erről már tudatosan belátva is van értelme beszélgetni. Hogyan alakult így, hogy a magány ennyire mindennapos lett a kapcsolatban? Mikor érzik, hogy közel vannak egymáshoz vagy hogy megértik amit akarnak mondani? ... 
Szétszálazva egy jellegzetes vitát, többet is megérthettek a kapcsolatotok működését illetően. A vita tárgya lehet változatos, a mélyén szinte mindig ugyanaz van, ugyanaz a párbeszéd zajlik le újra és újra. És újra. Az ember mintaismétlő lény. És minden ismétlés egy újabb próba arra, hogy most máshogy legyen. És szinte sohasem sikerül, ugyanis a szikrázó felszíni érzelem (itt a düh) túlságosan elvonja a figyelmet a mélyebben lévő és alapvetőbb érzésekről.
fennlenn.jpg
Ha rálátásotok nyílik a felszín alatt mélyebben fekvő érzésekre akkor felszínre kerülhet a valódi párbeszéd, és nő az esélye, hogy megértsétek egymást, illetve a következő alkalommal már felismerjétek és sikerrel változtassatok rajta.
A viták tárgyai jellemzően a párkapcsolat alapkérdései mentén épülnek fel (el tudsz olyannak fogadni, amilyen vagyok? fontos vagyok neked? szeretsz? megbízhatok benned?). A tapasztalat az, hogy ezekről a dolgokról nem szoktunk beszélni, általában nem is szokás és a párok legtöbbjének közös nyelve sincs rá (plusz a felszínen egy nagy adag haraggal nehéz is felfedni a érzékenyebb érzéseket). 
Külső segítség nélkül ez nagyon nehéz lehet. Ahogy segítséget kérni is nehéz, de sokszor szükséges ahhoz, hogy az érthetetlen érthetővé váljon és így megváltoztatható legyen. 
Amiért a pároknak különösen fontos a mélyebben lévő érzéseket tudatosítani és erről beszélni, azt az érzelmi logika egy másik jellegzetessége teszi érthetővé:
"Ha nagyon vágyom valamire, de azt nem érhetem el, akkor a tudatos logika szerint vagy más utat kell keresnem, vagy be kell látnom, hogy nem érhetem el és le kell mondanom róla. 
Ha nagyon vágyom valamire, de azt nem érhetem el, akkor a nem tudatos logika eltekint az ok-okozat relációtól de nem valamiféle irracionális önkénnyel oldja meg a helyzetet, hanem önmagát fordítja meg: gyűlölni kezdi azt, amire vágyódik. Egy kudarcra ítélt szerelmi vágyakozásban is nagyon könnyen fordul át a rajongás megvetésbe. Hirtelen nem vonzónak, hanem gyűlöletesnek látjuk vágyunk tárgyát, és úgy tűnik, mintha mindig is így láttuk volna. És meghatározhatatlan az a pont, ahol az érzelem átfordul az ellentétébe. 
Az érzelmek logikája értelmében valami nagyon is átalakulhat saját ellentétévé úgy, hogy közben azonos marad önmagával."¹
A zokni-szinten maradás táplálja a dühöt és az egyre intenzívebbé válhat. Ekkor nő a valószínűsége annak, hogy az addig érzett szeretet az ellentétébe fordul át. Minél tovább folynak a zokni-veszekedések, annál inkább. Érdemes ezt megelőzni, vagy ha már megtörtént de felismerjük, terápiába vinni és ott kibontani, hogy kezelhetővé váljon.  
Külső segítség nélkül ez nagyon nehéz lehet. Ahogy segítséget kérni is nehéz, de sokszor szükséges ahhoz, hogy az érthetetlen érthetővé váljon.
passion.jpg
¹Ullmann Tamás: A tudattalan érzelmek logikája in: Szenvedély, szerelem, narrációk, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2014.

Megérkezni oda, ahonnan menekültél

2019. augusztus 21. 11:35 - pár család terápia

parentifikáció és párkapcsolat

X gyermekként függő családban nőtt fel, majd fiatal felnőtté válva teljesen szembefordult a szülői elvárásokkal. Amilyen erősnek érezte a kötődését a családjához, annyira intenzíven igyekezett távol kerülni tőlük. Végül X teljesen megszakította a kapcsolatot velük. Így több energiája maradt az önálló élet és a saját család kialakítására. Ez sikerült és párkapcsolata is lett.

Telt az idő és furcsa dolgot vett észre. Bár a kapcsolatot megszakította a családdal, most a párjával éppen úgy érzi magát, mintha otthon lenne. „Már megint ezt csinálod! Mindig csak ezt csinálod!” Ugyanazok a körök, veszekedések, minták, hangulat és a vágy, hogy megszabaduljon ettől, hiszen nem véletlenül hagyta maga mögött a családot.
Szakítás. Új kapcsolat, árad a flow, minden más. Telik az idő. Gyanússá válik, hogy megint kezdi „otthon érezni magát”. „Úgy viselkedsz, mint anyám!” Ugyanazok a körök, veszekedések, minták, hangulat és a vágy, hogy megszabaduljon ettől, hiszen nem véletlenül hagyta maga mögött a családot.
Szakítás. Új kapcsolat. Idő. Otthonossá válik. Mindig ugyanaz. Menekülés. Újra.
Szakítás. Tehetetlenség. Újra. Az ő hibája. Újra. Mi ez az egész?

A válasz: parentifikáció és mintaismétlés. Kissé bővebben: a parentifikált vagy szülősített gyerek, a kapcsolatért a korának megfelelőnél nagyobb felelősséget vállal. Jellemzően akkor, ha a szülők egyike vagy mindkettőjük nem megfelelő módon látja el a feladatát. Ez alkalmazkodás, válasz egy új kihívásra (ha anya beteg, a gyerek megtanul teát főzni, vagy teregetni). Ekkor hasznos lehet a gyermek számára, ismerkedik a felelősséggel, új képességeket gyakorol és tanul meg. A szülősítés lehet azonban romboló is, a legsúlyosabb esetben a gyermek gyermekkor nélkül marad. Akkortól destruktív, amikortól kimeríti a gyermek erőforrásait és tartalékait. Amikor mindig ő megy boltba, ő főz a kicsiknek, ő mos, ő tanul, ő kér kölcsön apának, ő hoz bort anyának, ő mondja, hogy a szülők ne veszekedjenek, neki panaszkodik anya, ő áll apa elé, amikor ideges, vele pedig valójában senki nem foglalkozik. 

alone-black-and-white-blur-568024.jpg

Ez a viselkedési mód, ez a működés nem csak a gyerekkorra lesz jellemző, tovább fog élni felnőtt korban is. Mások igénye kontrasztos marad, a saját igények láthatatlanok vagy bűnösek lesznek. Neki erősnek kell lennie, mert mindenki gyenge körülötte és ez szenvedést okoz. Aki erős, megoldja mások életét. Aki gyenge, az magára figyel és ezzel párhuzamosan tehetetlenné válik; keresi azt, aki annyira erős, hogy képes saját magát semmibe venni. 

A parentifikált gyerekek szülővé válva tudattalanul, de hajlamosak megismételni, ami velük történt és az ő gyerekeik nagyobb eséllyel lesznek szülősítve. Hosszabb távon a parentifikált élet hajlamosít a szorongásra, a függőségre, a szomatizációra, a mérgező kapcsolatok kialakítására, az elmagányosodásra (illetve ezek kombinációira), és komoly szenvedéssel társul.

A szülősítés az egyik leggyakrabban megfigyelhető jelenség a függő családban. Akkor fejlődik ki, amikor a gondviselő nem képes ellátni a szülői feladatait és ez a gyerekekre hárul. Nekik kell gondot viselniük magukra, jellemzően a nagyobb testvérre hárul ez a feladat és nem csak magát, a kisebb testvéreit is ő gondozza. Sőt, a szülő helyett átvett felelősséggel a szülők gondozója is ő lesz, ez pedig a gyerekek által felvett szerepekben is megnyilvánul. 

A parentifikáció a család minden fejlődési szakaszára hatással van. Kisgyermekkortól a felnőtt létig. A fiatal felnőttek egyre inkább függetlenek lesznek, majd kirepülnek. Ezt a folyamatot némely szülő veszélyforrásként érzékeli, az addig kialakított családi egyensúly felborulásaként. A leválás során a gyermek egyre kevésbé tart igényt a gondoskodásra és ezzel párhuzamosan egyre inkább az önmegvalósítás és a függetlenség felé halad. Ez a folyamat megakadhat. Ha a gyermeket elárasztja a bűntudat, ami abból a hiedelemből fakad, hogy nélküle az egész család működésképtelenné válna (ezért magával nem szabad foglalkoznia, csak – ahogy eddig is – másokkal).

exit.jpg

Ha a szülői ház elhagyása erős bűntudat-érzéssel társul, az nehezíti a párkapcsolati elköteleződést (elárulom a szüleim, ha szeretem a párom). Bizonyos esetekben a parentifikált gyermek fiatal felnőtté válva teljesen szembefordul a szülői elvárásokkal. Minél erősebbnek érezte a kötődését a családjához, annál intenzívebben fogja elkerülni azt. Szélsőséges esetben teljesen megszakad a kapcsolat. Így több energia marad az önálló élet és a saját család kialakítására. Ez sikerül is, és idővel nagyon hasonlóvá válik a születési családhoz, ahol felnőtt és amitől menekülni igyekezett. Hogyan alakult így? Miért alakított ki egy olyan környezetet, ami elől menekülni akart? Épp azért, mert menekülni akart előle. Viszont a családi kapcsolatokat érzelmi szinten soha nem lehet megszakítani. A menekülés valójában a status quo fenntartása, a menekülés ára pedig az, hogy tudattalanul újjáépíti azt, amit nem tudott megváltoztatni.

Néha a párkapcsolati gondoknak a szülősítés adhat hátteret és olyan magyarázatot, ami segítheti a változást. A parentifikáció erősen hat az egyénre, de csak az egyéni nézőpontból nem lehet megérteni, ugyanis generációkon átívelően létezik. Így, teljes egészében érdemes ránézni és megismerni, mert ezáltal kaphat értelmet a működése és ez szükséges a megváltoztatásához. 

forrás: Brochet, Lewandowska-Walter, Rostowska: Performing developmental tasks in emerging adults with childhood parentification - insights from literature (2018). Current Issues in Personality Psychology 6(3), 242-251

Nem vagyunk hülyék, de mégis úgy viselkedünk

2019. augusztus 13. 10:44 - pár család terápia

párkapcsolati forgatókönyvek

Este hazaérünk. Hülye főnök. De utálom ezt a függönyt! Túl sötétkék, persze anyáddal vetted, ő még ilyen sötét. Azt szereti. Miért nincs egyetlen önálló gondolatod? Már kinn is alszol? Soha nem vagyunk együtt.
Este hazaérünk. Hülye BKV. Már megint veszekedni akar. Anyával vettem de én akartam. Neked semmi sem jó. Veled csak veszekedni lehet. Inkább alszok a nappaliba, ott nyugi van. 
Este hazaérünk. Hülye hőség. Hogyan teregettél ki? Büdös a ruha. Kifogják röhögni a gyereket! Miért nem tudod normálisan csinálni? Már kinn is alszol? Soha nem vagyunk együtt.
Este hazaérünk. Hülye világ. Már megint veszekedni akarsz. Mindig így teregetek. Veled nem lehet normálisan beszélni. Veled csak veszekedni lehet. Inkább alszok a nappaliba, ott nyugi van.
Este hazaérünk...
Este hazaérünk...
Mindig ugyanaz, már megint ugyanaz. Egy rossz film van műsoron ötszátnegyvenedszerre, pause gomb nincs, és reklámszünet sem. Kénytelen-kelletlen végignézned, ahogy az egész film lepereg. Mi lehet e mögött?  

 

script.jpg

Az ajándékba kapott forgatókönyv

Az ember mintaismétlő lény. Az ismétlés kiszámíthatóságot ad, az pedig elengedhetetlen az alapvető biztonságérzet kialakulásához. A mintáinkat nagyobbrészt kapjuk. Főként a családtól és mint a nyelvet, magától értetődően megtanuljuk és később tudatos odafigyelés nélkül képesek vagyunk használni. Látszólagos paradoxon, de ismétlés nélkül nem lenne változás sem, mert csak valamihez képest tudunk változtatni. Károssá akkor lesz, amikor az ismétlés túlságosan merevvé válik, és tilos lesz eltérni tőle. A változtatáshoz rugalmasság szükséges, amihez biztonság kell.

Az alapvető mintáinkat a családban és a családtól tanuljuk meg. E mintákhoz valamilyen körülmények szükségesek, amelyekhez kapcsolódik egy cselekvés és egy szinte biztosnak nevezhető kimenetel. Fontos hogy ezek elvárások mentén alapulnak, minden szereplő ismeri a megfelelő körülményeket, a cselekmény egészét és a végkifejletet is. Ezen mintákat érdemes családi forgatókönyvekként (szkript) elképzelnünk. A szerepek le vannak osztva és a rendező megköveteli, hogy mindenki tartsa magát a megírt szkripthez.

A családi forgatókönyv generációk közötti. A fiatalabb generáció ezekből tanulja meg hogy kell viselkedni (az ügynöke csak ezt az egyet adta oda neki tanulmányozásra). Amikor párkapcsolatot kezdünk, ezeket a szkripteket visszük magunkkal és ennek két kimenetele lehet. Vagy megismétlődik (Mulder ügynök szotyizása például az apjától eltanult replikatív skript). Vagy valamilyen mértékben megváltozik: fiatal szülőként sorjáznak azok a dolgok, amikkel kapcsolatban elhatároztad, hogy semmiképp nem úgy fogod csinálni a saját gyerekeiddel. Majd némi idő elteltével rémülten megállapítod, hogy pont azokkal a szavakkal, viselkedéssel fordulsz a gyerekeid felé (korrektív szkript). 

A forgatókönyvek olykor túlzottan merevvé válnak. A mintaismétlés merevsége és látszólagos megváltoztathatatlansága adja a ismerős biztonságot, ami ugyanakkor rossz és gyakran teljesen érthetetlen érzés (lásd a fenti példát). A változáshoz a megértés lehet az első lépés, amely által a rejtélyből ismeret, a ködből megfogható, megvizsgálható tárgy lesz.

Gumimacik és a Nyolcadik utas

A párkapcsolati szkriptek a családi forgatókönyvek alfejezetei. A párkapcsolat két ember találkozása, akik két különböző forgatókönyvvel a zsebükben egybe szeretnék azokat írni. Elsőre ritkán sikerül olyan szkriptet alkotni, ami megfelel mindkettejüknek, koherens, elfogadható, közös történetbe ágyazható. Néha olyan érzésük van, mintha a feladat a Gumimacik és a Nyolcadik utas a halál forgatókönyveinek összefésülése lenne egy koherens történetté. Azzal a kiegészítéssel, hogy nem szabad hibázni, mert az végzetes. Azonnal kell mennie és tökéletesen.

difi.jpg

A végeláthatatlan veszekedések is forgatókönyvek szerint épülnek fel. Lehet veszekedni a függöny színéről, a helyes teregetés mikéntjéről, a vizes törülköző elhelyezéséről, a gyerek uzsonnájáról, a napszakok normális megkülönböztetéséről, a tekintetek irányáról. A viták késhegyig élezettek, mindegyik veszekedés ugyanolyan (azaz ugyanazon forgatókönyv szerint zajlik, néha átírják a szereplők nevét pl. Mr. Függönyről Ms. Zoknira). A cselekmény lejátszása után marad a tehetetlenség és a magányosság érzése. Terápián gyakran halljuk az ilyen veszekedések után: „Egyáltalán nem vagyunk hülyék, de mégis úgy viselkedünk. Ki a fenét érdekel a rohadt teregetés?!” Ez a megélés pedig magyarázatot követel magának. Miért viselkedünk úgy, ahogyan nem akarunk? A leggyakoribb magyarázat: te vagy a hibás. Te miattad kell veszekednem. A válasz pedig: te vagy a hibás, mert veled csak veszekedni lehet. Így a mintaismétlés rejtélye megoldódott, ő a hülye, probléma megoldva, neki meg kell változnia és akkor minden jó lesz.

Ez a magyarázat, bár belülről nézve hitelesnek tűnhet, nem segíti a párkapcsolat működését. A kapcsolat szempontjából előrevivő magyarázat a forgatókönyvek megismerésén keresztül zajlik. Bár a családi szkript elnevezést kevesen ismerik, az ezt megalapozó jelenségek legtöbbünk számára nagyon is ismerősek. És ezek mintázatait a párkapcsolati forgatókönyveinkből olvassuk ki és fogjuk eljátszani.

Olyan vagy, mint az apám!

fater.jpg

Társat keresve tudattalanul is olyan partnert választunk, akivel el tudjuk képzelni a közös forgatókönyvünket. Sokszor korrektív módon: olyat választok, aki a legkevésbé sem hasonlít anyához/apához (általában az ellenkező nemű szülőhöz), így próbálok más úton járni. Ennek a másik oldala, hogy a választott partner sokszor azzal küszködik, hogy leváljon a saját szüleiről, nehogy olyanná váljon, mint az azonos nemű szülője. Ennek e homlokzatnak a megtartása (én nem olyan vagyok, mint anya) nagy energiát igényel és a hosszabb távon működő kapcsolatban nem is lehetséges (a homlokzat a nehéz időszakokban hajlamosabb leomlani és minden kapcsolatban lesz nehéz időszak). Tehát amikor ez a homlokzat kezd repedezni és leomlani, akkor jön a felismerés: úgy viselkedek, mint apa és anyával élek együtt! És ez az a dolog, amit leginkább el akartam kerülni.

„Az ismétlés elkerülhetetlen. Nem tudunk nélküle élni; bizonyos értelemben az ismétléseink tesznek minket azzá, akik vagyunk. Ugyanakkor a fejlődésünk megköveteli, hogy ne ismételjünk meg mindent pontosan úgy, ahogy tapasztaltuk. Az ember változik és marad ugyanaz. Freud az önsorsrontó viselkedések folyamatos ismétlését kényszernek látta, mivel >>ha egy dolgot nem ismerünk meg, akkor elkerülhetetlenül megismételjük; és végül olyanná válik, mint egy visszajáró kísértet aki nem nyugodhat addig, amíg a rejtély meg nem lesz oldva és ezzel a varázsereje el nem tűnik.<<"¹

Minden egyes mintaismétlés alkalmával próbát teszünk annak megváltoztatására, és a minták megismerése segíthet abban, hogy a próba eredménnyel is járjon. A terápiában általában a szenvedés hozza az embereket. Később a megismeréssel enyhül a rejtély szorítása és megnyílik a lehetőség arra, hogy kitalálják hogyan szeretnék mindkettejük számára vállalhatóan átírni a forgatókönyveiket (ugyanis nem csak szereplők, de írók is) ezek után nem marad más feladat, mint kipróbálni az újjáírt szerepeket.  

forrás:

¹John Byng-Hall:  Family Scripts: A Concept which can Bridge Child Psychotherapy and Family Therapy Thinking. J. Child Psychotherapy, 1986, Vol. 12 No. 1. 

John Byng-Hall: Munkám családi szkriptekkel. 2006 Animula Kiadó 

Bohóc, hős vagy bűnbak?

2019. augusztus 05. 16:13 - pár család terápia

Szerepek az alkoholista családban

Az alkoholizmus családi betegség. Ez a meglátás pedig közhely mindenkinek, aki így vagy úgy, de kapcsolatba került a függőséggel. Érdekes módon minél inkább  közhellyé vált, a valódi értelme és fontossága annál inkább elveszett. Mára csak annyit jelent, hogy az alkoholistának van családja. Apja-anyja, esetleg párja, gyerekei... (ami ehhez legtöbbször kapcsolódik, hogy ők általában hátráltatják a felépülést és jobb lenne megszabadulni tőlük, nem lehet velük mihez kezdeni). Ennél azonban komplexebb a helyzet. 

Az alkoholizmus családi betegség. A függő az alkohol köré építi az életét. A család pedig a függő köré. Az alkoholizmus szégyen, ezért el kell rejteni a világ elől. Így a család is bezárkózik, a függőség következményeihez alkalmazkodik, a külvilágtól izolálódik, ezzel együtt tagjai is izolálódnak egymástól. 

Érdemes tudni, hogyan hat ez a család határaira és fejlődésére
A hatások azonban itt nem állnak meg, a belső szerkezete is alkalmazkodik a függőség által előidézett változásokhoz.
Minden családban vannak szerepek. A függő családban szintén, csak kissé másként, mert ezek az alkohol köré épülve és a függőség elvárásainak megfelelően alakultak ki. Az alábbi táblázatban Sharon Wegscheider Cruse nyomán összefoglaltuk a főbb szerepeket és azok jellemzőit:
nevtelen.png

Függő: "Nem bírom, szégyellem magam, ezért iszok, ezért szégyellem magam..." A nehezen elviselhető érzésekre használ. Az idő múlásával az alkohol lesz a fő és szinte egyetlen segítsége a megküzdésben. Egyre izoláltabb lesz a családon belül. Mindig más a hibás, a tehetetlensége nő, ezzel együtt a haragja kirobbanásának gyakorisága is, bár látszólag ezzel nem törődik, amikor kezd tudatosulni benne, az alkohol a válasz. 
Megmentő: "Nekem kell mások érzéseivel foglalkoznom. Ha mással foglalkozom, addig sem kell magammal törődnöm. Ha foglalkozom veled, akkor nem hagysz el és nem utasítasz el." Minden lehetséges eszközzel igyekszik a titkot fenntartani, ha a függő nem tud bemenni dolgozni, mert részeg, a Megmentő hívja a munkahelyet, aztán az orvostól igazolást kér... A függőség szinte láthatatlan számára. 
Hős: "Kontrollálnom kell az érzéseimet. Ha én nem csinálom meg, senki nem fogja és minden rosszabb lesz." Túlteljesítő és perfekcionista. Szeret mindent kontroll alatt tartani és mindenért felelősséget vállalni, hiszen az ő nézőpontjából ő tartja össze az egész rendszert. Sokszor munkafüggővé válik. 
Bűnbak: "Mindegy, hogy mi az, én dühös vagyok rá. Ha elég hangosan kiáltok, valaki csak észrevesz." Általában destruktív viselkedéssel vonja magára a figyelmet, ő az, akit mindenki hibáztat a gondokért (természetesen az ivást nyíltan lehetetlen hibáztatni, de valakinek el kell vinnie a balhét). Sokszor miatta keresnek terápiás segítséget, később derül ki, hogy a viselkedése csak következmény, nem pedig ok. 
Elveszett gyerek: "Jobb is, ha nem érzek semmit. Ha érzek, akkor fájni fog. Jobb, ha nem vonom magamra a figyelmet." Szinte láthatatlanná válik, kerüli a feltűnést és minden társas eseményt. Inkább a kütyükhöz menekül (mobil, tablet, tv, könyv), mindegy hogyan, csak egyedül lehessen. És ne legyen lehetősége a sérülésre.  
Bohóc: "Ha megnevettetem a többieket, a fájdalom elmúlik. Nekem kell eltüntetnem a fájdalmat." A felgyülemlett feszültséget humorral próbálja eltüntetni. Ez a viselkedés sokszor együtt jár az éretlenséggel és a felelősségvállalás hiányával. 
sz_szk.jpg
 
A szerepek adottak, hogy ki veszi fel őket, az változhat. Ha valaki kikerül a családból, a szerepek újrarendeződhetnek, illetve lehet egyszerre többet is vinni (pl. a Bűnbak és Bohóc együtt különösen gyakori). Fontos, hogy mindegyik szerep a függőség köré szerveződve alakul ki. Azért, mert a családban élve úgy tűnik, a legszilárdabb dolog széles-e világon a függőség. Azon biztos nem lehet változtatni, bár szörnyen rossz. Így marad az alkalmazkodás, ennek egyik megnyilvánulása a szerepek kialakulása és azok felvétele. 
A szerepek nem tudatosan lettek kialakítva, "maguktól" váltak ilyenné, hogy segítsék túlélni a mindennapokat. 
A szerepek makacsok. Egy életen át elkísérhetik az embert, és kihatnak a párkapcsolatra, a gyermeknevelésre, a munkahelyi életre, etc. 
Ezzel együtt lehet változtatni rajtuk, sőt, a valódi felépüléshez szükséges is változtatni rajtuk. 
A család vagy párterápiának éppen az a szerepe a felépülésben, hogy úgy jöjjön létre a változás, hogy az addig visszahúzó erőnek vélt kapcsolatok éppen ellentétesen működhessenek, tehát erőforrásként. "Napjaink családi életét leginkább az a probléma hatja át, hogy a családtagok úgy érzik, elveszítették forrásaikat és az elhagyatottságtól valamint széthullástól való félelem fenyegetettségében élnek."¹ Ez a félelem rendkívül erős lehet. Ez pedig azt mutatja, hogy ezt az erőt megtartó erővé lehet tenni, ami segíti a józanságot, segít, hogy meglásd, milyen szerepet vittél és merre érdemes változni.   
szinpad.jpg
források: 
¹ Böszörményi-Nagy Iván: Kapcsolatok kiegyensúlyozásának dialógusa. Coincidencia, 2001

Én mindent megtettem ezért a kapcsolatért, te meg semmit!

2019. augusztus 02. 10:45 - pár család terápia

Mindenkiben van egy könyv.

A párkapcsolat idővel változik. Az elején még minden magától értetődő volt és tökéletesen működött. És milyen könnyen és örömmel mentek a dolgok! Nem kellett dolgozni a kapcsolaton, elég volt spontánnak lenni. „Perfectly balanced as all things should be”. Belülről valahogy így nézett ki:

element5-digital-538866-unsplash.jpg

Telt az idő és mindez megváltozott. A párkapcsolat fejlődött, de nem lett könnyebb benne lenni. A spontaneitás akadozni kezdett, az egyensúly megbomlott. Már dolgozni kellett vele, mégpedig sokat. Néha felmerül a gyanú, talán én vagyok, aki többet dolgozik ezen és ez így nincs jól. 

"Én mindent megtettem ezért a kapcsolatért, te meg semmit!"

Ha erősen koncentráltak, észrevehették, hogy a belső kép is némiképp átalakult:   

el_pesado_del_corazon_en_el_papiro_de_hunefer.jpg

 (https://www.britishmuseum.org/research/collection_online/collection_object_details.aspx?objectId=114851&partId=1 )

A rózsaszínes ködöt észrevétlenül eltüntette a hideg fényben dolgozó szigorú bíróság és a grammra pontos mérlegelés. Ki tett többet a másikért? Ki tett többet ezért a kapcsolatért? 

Ha volt valaha hasonló megélésed, az azt jelzi, volt olyan kapcsolatod, ami elég hosszú ideig élt ahhoz, hogy megmutassa mire van szüksége egy érett kapcsolatnak. Alapvetően bizalomra és igazságosságra. Ezekhez pedig elengedhetetlen az a tapasztalat, hogy a másik legalább annyit beletesz a kapcsolatba, mint én.

Miért múlt el a szívecskés korszak és jött helyette az elvárás, a munka és az állandó mérlegelés?

Mindenkiben van egy könyv. Mindenki feljegyzi magában, hogy ő mennyit adott és a másiktól mennyit kapott. Ha nagy az eltolódás, megborul az egyensúly és vele együtt a kapcsolat. Végül is miért legyek egy olyan valakivel, aki csak kihasznál?

john-schnobrich-bncksuyqymm-unsplash.jpg

A feljegyzésekhez kell egy főkönyv, amelybe lehet vezetni a kiadásokat és a tartozásokat. Majd a főkönyvet rá lehet tenni a mérlegre, ami megmutatja, létezik-e az egyensúly. Ha nincs az baj, mert "a megbízható kapcsolatokkal összeegyeztethetetlen az, hogy az egyik fél kihasználja a másikat. Épp ellenkezőleg. A kapcsolatokat az teszi hosszú életűvé, hogy az emberek képesek megfelelően megbízhatóak maradni."¹

Szóval a főkönyv vezetése és a mérleg egyensúlyozása az érett, fejlődő kapcsolat állandó kelléke. Fontos jelzést adhat arról ez milyen és hogyan működik. Ha nagyjából egyensúlyban van, az jelzi a kapcsolati elkötelezettséget és biztonságot. Terápiás munkánk során általában olyan párok fordulnak hozzánk, ahol a főkönyv nagy eltérést mutat, a mérleg pedig elbillent az egyik oldalra.

"Én mindent megtettem ezért a kapcsolatért, te meg semmit!"

 A mérleg egyensúlyba állításához jobban meg kell ismerni a főkönyvet, hiszen azt nem csak a párkapcsolatok alatt írjuk hanem mindig és gyermekkorban tanuljuk meg, hogyan kell vezetni.

A párkapcsolatban a főkönyv ideális esetben szimmetrikus. Annyit adsz, amennyit kapsz.

A szülő-gyermek kapcsolatban ideális esetben aszimmetrikus. A szülő többet ad, mint a gyerek.

A szülőnek mindig többet kell befektetni a gyermek irányába, gyermekként ő is többet kapott a szüleitől. A főkönyv valójában így kerül egyensúlyba, generációkon átívelve és a szüleinktől kapott többletet a gyerekeink felé törlesztjük és így tovább. A családi rendszer mindig generációk közötti és érdemes a ebből a nézőpontból is megvizsgálni, hátha láthatóvá vagy érthetővé teszi az egyéni vagy párkapcsolati szempontból nem érthető vagy félreérthető dolgokat.

nelbali-photography-1082282-unsplash.jpg

Ahogy megszületett gyerek alapvetően jogosult a többletre, a fejlődésével párhuzamosan megtapasztalja, milyen ha érdemeket szerezve tud jogosulttá válni (nem csak kap, hanem viselkedésével kiérdemli), ez a felnőttség felé vezető út, a felelősség vezető út, a természetesen megérdemelttől a munkával kiérdemeltig. Ez a kapcsolati igazságosság életszerűsége.

És mi van akkor, ha a szülők nem írnak többletet a gyerek főkönyvébe? Ha olyan elvárásuk van, hogy a gyereknek ugyanannyit kell adni, mint amennyit kapott? És mi van akkor, ha a gyerek főkönyvébe mínuszok kerülnek?

Mínuszból indulva a gyermek törődés utáni igénye és jogosultsága megmarad. Ha nem kapja meg, akkor a jogosultsága destruktív lesz. Aki ebben a destruktív jogosultságban él, úgy véli, joga van úgy viselkedni ahogy ővele viselkedtek, tehát rombolóan. Hiszen gyermekkorában minden nap megerősítette abban, hogy igazságtalanság éri és egyre gyűltek a hiányai, mínuszai. Az egész világ az adósává vált.

A saját nézőpontjából tényleg jogosultsága van ezt továbbadni. Soha nem volt többlete, mindig mínuszból, hitelből kellett élnie, ez nem igazságos és ez az érzés sokszor rombolássá válik. Ez nem szándékos rosszindulat, számára így működik az élet. Amit kapott, azt fogja természetesnek véve továbbadni.

Szenvedélybetegekkel és gyermekotthonba került gyerekekkel dolgozva gyakran tapasztalható ez, persze nem csak náluk fordul elő. Egy pár egyik tagja (X) elmesélte, amikor az apja hazaért, ő rögtön az asztal alá bújt és nem is akart kijönni onnan, amíg az anyja ki nem cibálta onnan. Apa alkoholista volt és a családon belüli erőszak X számára a mindennapok része lett. Ahogy a félelem és a tehetetlenség is. Őt pedig semmi nem védte meg, csak az asztal. Hátha nem veszi észre, hátha elrejti, megvédi. Nem sokszor sikerült. Minden ilyen alkalommal íródnak a mínuszok és egyre természetesebbnek tűnik az a megélés, hogy ez normális. A megtapasztalt családi környezet válik normálissá. Ha akkor a verés, az erőszak, az elhanyagolás volt a mindennapok része, akkor az válik normává akkor is ha fáj, akkor is, ha elviselhetetlen.

Ezek után milyen egy párkapcsolatban élni? Mi lesz az ő kettejük normája? X később a saját gyerekeivel szemben hasonlóan működött, ez hozta őket terápiába, ezen szerettek volna párjával változtatni. És ő egy más szabályok szerint működő párkapcsolatban létezve tudta megélni és magáévá tenni azt, hogy az akkor átéltek bár mindennapiak voltak, de ő nem szeretne így élni és nem ezt akarja normálisnak tekinteni és főként nem ezt akarja tovább adni. 

Mindenkiben van egy könyv. 

A főkönyv a családban keletkezik és a párkapcsolatban csak tovább íródik. Nem nulláról kezdődik, mindenki valahonnan indul. A mostani problémát pedig úgy lehet leginkább megérteni, ha a teljes történetet figyelembe vesszük. A párkapcsolat az, amikor két történet találkozik, amikor két főkönyvet kell összetenni. Talán említeni sem kell, hogy teljesen más két mínuszos főkönyvvel rendelkező embernek párkapcsolatban élni, mint két pluszos főkönyvvel rendelkezőnek. Mindegyik működhet, de hosszú távon csak akkor, ha egyensúlyban van.

Ezt az egyensúlyt lehet egyénileg érezni, párban megalkotni és generációk között megérteni, hogy aztán ennek mentén lehessen változtatni.

Ha az egyensúly megborult, az a párkapcsolat gyengülését jelzi. A változáshoz nem elég a belátás, bár lehet az első lépése. A valódi változást a tapasztalás jelenti, amikor a pár mindkét tagja tudatosítja, minek mentén éli és alakítja a kapcsolatait, majd gyakorlatban kipróbálja, ez a kapcsolat mennyire biztonságos, igazságos és szimmetrikus.

 ¹Böszörményi-Nagy Iván: Kapcsolatok kiegyensúlyozásának dialógusa. Coincidencia, 2001

A párkapcsolati magány és a hógolyó

2019. július 29. 16:09 - pár család terápia

Mindig ugyanazt csináljuk. Újra és újra. Pedig egyikünk sem akarja. Hogyan lehet ebből kilépni?

"Nem a családtagok viselkedésének merev megváltoztathatatlansága okozza a család számára az alapvető dilemmát. A család >>szabályaihoz<< való merev ragaszkodás mögött valójában védekezés azzal a rejtett fenyegetéssel szemben, hogy nincsenek kapcsolatban egymással. Napjaink családi életét leginkább az a probléma hatja át, hogy a családtagok úgy érzik, elveszítették forrásaikat és az elhagyatottságtól valamint széthullástól való félelem fenyegetettségében élnek."¹

pete-nowicki-twpr1d3c0wi-unsplash.jpg

Ez a megfigyelés a párkapcsolatokra ugyanúgy igaz. Hiába van együtt két ember, hiába lakik együtt, van gyerekük és hiába alkotnak hosszú évek óta egy párt, ettől még nem szükségszerű, hogy valóban úgy érezzék nincsenek egyedül. Sőt, azáltal hogy (a legintenzívebben a kapcsolat elején) megtapasztalták a másik közelségét, később sokkal kontúrosabb lesz a távolság közöttük.   

"És, talán paradox módon, a látszólag nemtörődöm kamaszok és fiatal felnőttek kétségbeesett viselkedésének nagy része abból a mélyen gyökerező szükségletből ered hogy próbára kell tenniük világuk még megmaradt megbízhatóságát. " ²

Ez a megélés ritkán kerül felszínre ilyen nyíltan, az elutasítottság lehetősége (különösen egy számodra fontos embertől) rendkívül félelmetes lehet (akár annyira, hogy magadnak sem vallod be) és inkább biztonságosabbnak vélt kerülőutakon kommunikálod a megélésed.

Veszekedés, kritizálás, megcsalás, az intimitás (érzelmi, szexuális, szellemi) hiánya vagy fegyverként használata... etc.  ezek hátterében az elhagyottság igazságtalansága által táplált harag található és a félelem. 

glen-carrie-_onisbwmtwo-unsplash.jpg

Idővel a kísérlet (hogy a kapcsolatod megbízhatóságát próbára tedd), fogja adni a kapcsolat biztonságát. Ez a játszmák kialakulásának ideje és paradox módon a játszmák által adott/megélhetővé vált biztonság bizonyítja, hogy a kapcsolat valójában nem biztonságos: nem bízhatsz a másikban, sem magadban. Ha pedig így van, még nagyobb lesz a vágy, hogy kipróbáld, mennyire megbízható a kapcsolat és ez újra beindítja a játszmákat. „Én ezt csinálom és tudom, hogy te azt fogod csinálni és MI pedig beragadunk a körben, ami mindkettőnknek rossz.”

 

Az egyik leggyakoribb hiedelem, hogy a párkapcsolat bonyolult. Ez a hiedelem egy dolgot támogat: annyira bonyolult, hogy lehetetlen kibogozni, felfejteni, szétszálazni, aztán rendbe hozni. Annyira bonyolult, hogy kár nekikezdeni

Ha sikerül meglátni, hogy a kapcsolat egyszerű és nehéz, az lehet az első lépés a javulás felé. Az egyszerűség (elhagyatottságtól valamint széthullástól való félelem és hogy próbára kell tenniük világuk még megmaradt megbízhatóságát) sokféle alakot kaphat, szavakban, viselkedésben, testbeszédben, általános hangulati megnyilvánulásban. 

A közös mindebben, hogy ez egy megfagyott (mereven ismétlődő jellegű) kapcsolat, amelynek kiolvasztásához sokszor terápia kell. Ha volt már olyan élményed, hogy sokáig gyúrtál egy hógolyót, addig, hogy a kezed már elgémberedett, aztán amikor meleg helyre mentél akkor kezdett igazán fájni. Ekkor az érzett a fájdalom a javulás jele, a gémberedett  ujjak újra megtelnek élettel. Ehhez hasonló a terápiás folyamat is, ha elengeded a hógolyót, fájni fog. Ha megengeded a megfagyott kapcsolatnak hogy felmelegedjen, az bizonytalansággal és szorongással jár együtt. Ez az ár, amit meg kell fizetni és aminek elviseléséhez a terápiás folyamat adhat fogódzkodót, biztonságot, keretet. A felengedés fájdalmát nem lehet megspórolni, fontos tudatosítani, hogy ez a terápiás munka lényege és egy élő kapcsolat megteremtésének velejárója.

 fabrizio-verrecchia-195644-unsplash.jpg

¹’²Böszörményi-Nagy Iván – Kapcsolatok kiegyensúlyozásának dialógusa. Coincidencia Kiadó 2001.

És mondják: mi normálisak vagyunk?

2019. július 24. 12:47 - pár család terápia

„Normálisak vagyunk? Mert ami nálunk megy az bármi lehet, csak nem normális. Valami bajunk van?” Sokszor felmerül a gyanú, hogy esetleg valaki beteg, valamilyen pszichés zavara van és ez az egyetlen ok ami miatt nem működik a kapcsolat.  

Definíció szerint lelki zavarnak, betegségnek tekintjük a váratlan stresszre vagy korlátozottságra adott, az átlagostól eltérő reakciókat.  "Ha abból indulunk ki, hogy a 19. század végén csupán hét lelki- és elmebetegséget tartottak számon, ma pedig több mint háromszázat, akár biztonságban is érezhetnénk magunkat, mondván, az orvostudomány mindig pontos és részletes diagnózissal szolgálhat esetleges problémáinkra. Másfelől viszont logikusan adódik a felvetés: a betegségkategóriák ilyen mértékű elszaporodása akár a szakemberek bizonytalanságait és erőteljes patologizálási igényét jelenti. Ezeknek köszönhetően lesz az átmeneti alvásproblémából >>depresszív zavar<<, az egyedüllétből >>schizoid személyiségzavar<<, a szexuális érdeklődés csökkenéséből >>hipoaktív szexuális zavar<<, a szomorúság érzéséből >>disztímiás zavar<<, az aggodalmaskodásból pedig >>generalizált szorongás zavar<<. Becslések szerint bármikor vizsgálnánk, a nyugati társadalmakban a lakosság legalább 20%-a mindig besorolható lenne a pszichiátriai betegségkategóriák valamelyikébe."¹

tukkor.jpg

A közbeszédbe átgyűrűző betegséggel kapcsolatos hiedelemek pedig: mindenki beteg, mindenki sérült, mindenkinek kellene egy pszichológus/pszichiáter, hisz mindenki beteg ÉS betegnek lenni szégyen. 

Pedig nem mindenki beteg, a sérülések az élettapasztalattal járnak és az érett személyiség kialakulásához elengedhetetlenek, nem kell mindenkinek pszichológus és ha problémáid vannak az természetes.

A saját terápiás munkánk során rendszerszemléletben igyekszünk ránézni az emberre. Ez azt (is) jelenti, hogy a terápiás munka során nem a különböző betegségkategóriákra fókuszálunk, nem azt keressük, hogy milyen pszichés zavar illik esetleg rá valakire. Ehelyett az erőforrásokra, a kapcsolatokra, a közös élményre, a történetekre, a változásra és a közösen kialakított bizalom  megtapasztalására helyezzük a hangsúlyt. 

A közös történet egy része problémává válhat, ez általában a tünet és ez hozza el a terápiáig az emberek többségét (bepisilés, drogozás, a gyerek nem tanul, lóg az iskolából, nem eszik, a párom nem figyel rám, mindig csak veszekszünk, megcsalt...). Ezek a problémák azt jelzik, hogy a rendszer működésében valamilyen zavar keletkezett. A probléma mögött pedig ott a jelentés, amit ha megtalálunk akkor nyílik út a valódi változáshoz. 

Csupán a tünet eltüntetése nem hoz igazi változást. Ha itt megszűnik, máshol felbukkan kissé más formában, az üzenete azonban marad. Függőséggel küzdőkkel dolgozva gyakran találkozunk azzal a jelenséggel, hogy ha a függő abbahagyja az ivást, a család valamelyik tagja hirtelen "rosszabbul" lesz (például a gyerek kezd el inni és felveszi az alkoholista szerepet). A tünet alapvető üzenete: a család nem működik jól, valaminek változnia kell, megmaradt. 

Szóval: normálisak vagyunk? Igen. Akkor is, ha éppen te vagy a tünet hordozója vagy akkor is. Ha másra hárul ez a szerep, akkor ő is. És az is normális, hogy bárkinek lehet. A tünetnek üzenete van, mondani akar valamit arról a környezetről, amelyben kifejlődött és ösztönöz a változásra.  

A nem normális az lenne, ha soha nem keletkezne semmiféle probléma vagy ha nem akarnád megoldani azokat.

¹Csabai Márta: Tények és konstrukciók a lelki zavarok meghatározásában. Café Bábel, 43-44.szám