A függőség családi betegség. Egyik fő tünete, hogy a betegség köré szerveződik nem csak a függő, hanem az egész család élete. A függőség szégyen, stigma, ami szigorú szabályokat kényszerít a családra. Ezek a szabályok sincsenek kimondva, mégis vasmarokkal tartják egyben őket és nem csak a külvilág felé, hanem a családon belül is érvényesek és a tagok között is erősen hatnak.
Minden család más, különböző emberek, saját gondolatokkal, érzésekkel, viselkedéssel, más háttérrel, más munkával, más életkorral... ugyanakkor lehet találni olyan jellegzetességeket, amelyek inkább illenek az egészséges családra és olyan jellemzők, amelyek általában a függőséggel küzdő családokban jelennek meg.
A jól működő család rugalmas, nem statikus. Segíti az alkalmazkodást és a változást. Nem véletlenszerűen változik, a szabályok, szokások, mintázatok adnak medret a rugalmasságnak.
A jól működő családok másik jellegzetessége a generációk elkülönülése. A szülők és a gyerekek nem egyenlőek a felelősség és autoritás tekintetében. A gyerekek legfőképp biztonságra vágynak, amit elsősorban a szülők adnak nekik azzal, hogy felvállalják a vezető szerepet és szolidárisak egymással.
Az egészséges elkülönülés nem jelent merev, hierarchikus rendszert, nem azt jelenti, hogy vannak az uralkodók és akiken uralkodnak.
A családi közösség egy biztonságos és támogató egység, ami segíti az önállóságot és az önkifejezést.
Úgy halad át az életciklushoz tartozó feladatokon, hogy változik, alkalmazkodik, túlzott félelem és aggódás nélkül.
A kríziseket fel tudja használni a növekedéshez.
Helyet ad a szeretet és a harag kifejezésének.
Megvannak azok a határok, amelyek elkülönítik a belső és külső részeket. A külső határok védelmezik a családot a külvilággal szemben és stabilitást adnak neki.
A belső határok szabályozzák a személyközi kapcsolatokat, alrendszereket képeznek. Ideális esetben a szülői alrendszer és a gyermeki alrendszer el van választva egymástól, tiszta feladatokkal, szerepekkel.
A függőség köré szerveződött családok általában ezt a képet mutatják:
Ha valamelyik szülő függőséggel küzd, a határok nem tudják ellátni a feladatukat. A szülői alrendszer nem működik megfelelően, és a határai átjárhatóvá válnak. Ilyenkor tipikusan egy gyermek emelkedik fel a szülői rendszer részévé válva. Ekkor a gyermeknek kell ellátnia azokat a szülői feladatokat, amelyekre a függő képtelen (ill. annak gondolják). A gyerek viszi iskolába a kisebbet, ő tanul velük, ő vásárol, ő védi anyát, ő viszi haza a bort vagy apát a kocsmából, ő kér kölcsön a szomszédtól, ő fizeti be a számlákat… és közben a saját gyermekkora eltűnik.
A függőre egyre kevesebb feladatot lehet bízni és egyre kevésbé lehet benne megbízni. A függő szinte mindig magányossá válik a rendszeren belül, meg nem értettnek érzi magát. Ez újabb indok az ivásra, ami még jobban megerősíti a többiek érzését: „nem lehet megbízni benne, nem szabad közel engedni”.
Ugyanekkor a külső határ rigiddé válik, elsődleges célja az lesz, hogy a családi titok ne kerüljön napvilágra. Így védelmező funkciója helyett egyre inkább elzárja a családot a külvilágtól. Az elzártsággal nő a félelem, mi lesz, ha kiderül? Így még inkább bezárulnak, a külső határ egyre erősebbé válik, a szorongás pedig ezzel párhuzamosan nő.
Sem a függőség sem a családi diszfunkcionalitás nem választás kérdése. Ezek kialakulása eredetileg hasznos volt, védelmező és szükséges ahhoz, hogy meg tudjanak küzdeni az akkor feldolgozhatatlannak tűnő nehézségekkel (ezek jellemzően a nehéz érzések, szenvedés, fájdalom, düh, irigység, szeretetlenség, magány...).
Idővel a megoldás vált az igazi problémává, mert akadályozza a rugalmas működést. Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne változni, csak azt, hogy külső segítség nélkül valószínűleg nem fog menni, pedig a család minden tagjának ez lenne az érdeke.
