Mindig ugyanazt csináljuk. Újra és újra. Pedig egyikünk sem akarja. Hogyan lehet ebből kilépni?
"Nem a családtagok viselkedésének merev megváltoztathatatlansága okozza a család számára az alapvető dilemmát. A család >>szabályaihoz<< való merev ragaszkodás mögött valójában védekezés azzal a rejtett fenyegetéssel szemben, hogy nincsenek kapcsolatban egymással. Napjaink családi életét leginkább az a probléma hatja át, hogy a családtagok úgy érzik, elveszítették forrásaikat és az elhagyatottságtól valamint széthullástól való félelem fenyegetettségében élnek."¹
Ez a megfigyelés a párkapcsolatokra ugyanúgy igaz. Hiába van együtt két ember, hiába lakik együtt, van gyerekük és hiába alkotnak hosszú évek óta egy párt, ettől még nem szükségszerű, hogy valóban úgy érezzék nincsenek egyedül. Sőt, azáltal hogy (a legintenzívebben a kapcsolat elején) megtapasztalták a másik közelségét, később sokkal kontúrosabb lesz a távolság közöttük.
"És, talán paradox módon, a látszólag nemtörődöm kamaszok és fiatal felnőttek kétségbeesett viselkedésének nagy része abból a mélyen gyökerező szükségletből ered hogy próbára kell tenniük világuk még megmaradt megbízhatóságát. " ²
Ez a megélés ritkán kerül felszínre ilyen nyíltan, az elutasítottság lehetősége (különösen egy számodra fontos embertől) rendkívül félelmetes lehet (akár annyira, hogy magadnak sem vallod be) és inkább biztonságosabbnak vélt kerülőutakon kommunikálod a megélésed.
Veszekedés, kritizálás, megcsalás, az intimitás (érzelmi, szexuális, szellemi) hiánya vagy fegyverként használata... etc. ezek hátterében az elhagyottság igazságtalansága által táplált harag található és a félelem.
Idővel a kísérlet (hogy a kapcsolatod megbízhatóságát próbára tedd), fogja adni a kapcsolat biztonságát. Ez a játszmák kialakulásának ideje és paradox módon a játszmák által adott/megélhetővé vált biztonság bizonyítja, hogy a kapcsolat valójában nem biztonságos: nem bízhatsz a másikban, sem magadban. Ha pedig így van, még nagyobb lesz a vágy, hogy kipróbáld, mennyire megbízható a kapcsolat és ez újra beindítja a játszmákat. „Én ezt csinálom és tudom, hogy te azt fogod csinálni és MI pedig beragadunk a körben, ami mindkettőnknek rossz.”
Az egyik leggyakoribb hiedelem, hogy a párkapcsolat bonyolult. Ez a hiedelem egy dolgot támogat: annyira bonyolult, hogy lehetetlen kibogozni, felfejteni, szétszálazni, aztán rendbe hozni. Annyira bonyolult, hogy kár nekikezdeni
Ha sikerül meglátni, hogy a kapcsolat egyszerű és nehéz, az lehet az első lépés a javulás felé. Az egyszerűség (elhagyatottságtól valamint széthullástól való félelem és hogy próbára kell tenniük világuk még megmaradt megbízhatóságát) sokféle alakot kaphat, szavakban, viselkedésben, testbeszédben, általános hangulati megnyilvánulásban.
A közös mindebben, hogy ez egy megfagyott (mereven ismétlődő jellegű) kapcsolat, amelynek kiolvasztásához sokszor terápia kell. Ha volt már olyan élményed, hogy sokáig gyúrtál egy hógolyót, addig, hogy a kezed már elgémberedett, aztán amikor meleg helyre mentél akkor kezdett igazán fájni. Ekkor az érzett a fájdalom a javulás jele, a gémberedett ujjak újra megtelnek élettel. Ehhez hasonló a terápiás folyamat is, ha elengeded a hógolyót, fájni fog. Ha megengeded a megfagyott kapcsolatnak hogy felmelegedjen, az bizonytalansággal és szorongással jár együtt. Ez az ár, amit meg kell fizetni és aminek elviseléséhez a terápiás folyamat adhat fogódzkodót, biztonságot, keretet. A felengedés fájdalmát nem lehet megspórolni, fontos tudatosítani, hogy ez a terápiás munka lényege és egy élő kapcsolat megteremtésének velejárója.
¹’²Böszörményi-Nagy Iván – Kapcsolatok kiegyensúlyozásának dialógusa. Coincidencia Kiadó 2001.
