A munkánk során újra és újra előkerül a kérdés. Leggyakrabban a felépülési munka legelején és az első év elteltével.
Ez a két olyan kitüntetett pont a pár életében, amikor a válás vagy szakítás lehetősége leginkább közel kerül hozzájuk.
"Maradjak vele? Hagyjam el? Hol legyenek a gyerekek? És mi lesz a hitellel? És mit fognak szólni? Csak a gyerekek ne sérüljenek!" Az utóbbiban legtöbbször egyet értenek. Amikor nem, amikor a gyerekek érdekei semmisek, amikor az ő nézőpontjuk nem jelenik meg, az mindig jel arra, hogy a szétválás csak jobb lehet, mint együtt maradni.
És előtte? És utána? Akkor mi lesz a gyerekekkel? Meg fognak sérülni (miattad/miattam)? A megfigyelésünk, hogy általában amíg eljutnak hozzánk a párok, a sérülések már régen megtörténtek. Évek teltek el, a függőség a mindennapok része lett, a vele együtt járó bizonytalansággal, elhanyagolással, érzelmi káosszal, erőszakkal, kőkeményen bevésődő függő viselkedésmintázatokkal, parentifikációval. A sérülés megtörténtén már nem lehet változtatni.
Amikor felmerül a válás gondolata, akkor általában kettő út áll a pár előtt.
Elválnak, közös döntéssel, megbeszélik a hogyan továbbot és a szülői szerepek megőrzésével párhuzamosan megszakítják a párkapcsolatot. Ez megviseli a gyerekeket, de sérülést nem okoz.
Elválnak, érdemi kommunikáció nélkül, dühvel, tehetetlenséggel, és a szülői együttesüket is megszüntetik maguk között. Ekkor nyílik tere a mérgező játszmáknak, a hibáztatásnak, az érzelmi darálónak, a gyerek pedig tovább sérül.
Sokszor nehéz, de óriási jelentőségű különbséget tenni abban mi a sérülés és mi ami megterheli a gyereket. Ezt leginkább a szülők képesek elkülöníteni. A terápia során, közösen, őszintén gondolkodva a közelebb kerülhetnek ahhoz, hogy valóban meglássák a különbséget e kettő között. Ez általában nehéz munka, de nem csak magukért dolgoznak, a szülők viselkedése mindig mintává válik a következő generációban.
