pár család terápia

És mondják: mi normálisak vagyunk?

2019. július 24. 12:47 - pár család terápia

„Normálisak vagyunk? Mert ami nálunk megy az bármi lehet, csak nem normális. Valami bajunk van?” Sokszor felmerül a gyanú, hogy esetleg valaki beteg, valamilyen pszichés zavara van és ez az egyetlen ok ami miatt nem működik a kapcsolat.  

Definíció szerint lelki zavarnak, betegségnek tekintjük a váratlan stresszre vagy korlátozottságra adott, az átlagostól eltérő reakciókat.  "Ha abból indulunk ki, hogy a 19. század végén csupán hét lelki- és elmebetegséget tartottak számon, ma pedig több mint háromszázat, akár biztonságban is érezhetnénk magunkat, mondván, az orvostudomány mindig pontos és részletes diagnózissal szolgálhat esetleges problémáinkra. Másfelől viszont logikusan adódik a felvetés: a betegségkategóriák ilyen mértékű elszaporodása akár a szakemberek bizonytalanságait és erőteljes patologizálási igényét jelenti. Ezeknek köszönhetően lesz az átmeneti alvásproblémából >>depresszív zavar<<, az egyedüllétből >>schizoid személyiségzavar<<, a szexuális érdeklődés csökkenéséből >>hipoaktív szexuális zavar<<, a szomorúság érzéséből >>disztímiás zavar<<, az aggodalmaskodásból pedig >>generalizált szorongás zavar<<. Becslések szerint bármikor vizsgálnánk, a nyugati társadalmakban a lakosság legalább 20%-a mindig besorolható lenne a pszichiátriai betegségkategóriák valamelyikébe."¹

tukkor.jpg

A közbeszédbe átgyűrűző betegséggel kapcsolatos hiedelemek pedig: mindenki beteg, mindenki sérült, mindenkinek kellene egy pszichológus/pszichiáter, hisz mindenki beteg ÉS betegnek lenni szégyen. 

Pedig nem mindenki beteg, a sérülések az élettapasztalattal járnak és az érett személyiség kialakulásához elengedhetetlenek, nem kell mindenkinek pszichológus és ha problémáid vannak az természetes.

A saját terápiás munkánk során rendszerszemléletben igyekszünk ránézni az emberre. Ez azt (is) jelenti, hogy a terápiás munka során nem a különböző betegségkategóriákra fókuszálunk, nem azt keressük, hogy milyen pszichés zavar illik esetleg rá valakire. Ehelyett az erőforrásokra, a kapcsolatokra, a közös élményre, a történetekre, a változásra és a közösen kialakított bizalom  megtapasztalására helyezzük a hangsúlyt. 

A közös történet egy része problémává válhat, ez általában a tünet és ez hozza el a terápiáig az emberek többségét (bepisilés, drogozás, a gyerek nem tanul, lóg az iskolából, nem eszik, a párom nem figyel rám, mindig csak veszekszünk, megcsalt...). Ezek a problémák azt jelzik, hogy a rendszer működésében valamilyen zavar keletkezett. A probléma mögött pedig ott a jelentés, amit ha megtalálunk akkor nyílik út a valódi változáshoz. 

Csupán a tünet eltüntetése nem hoz igazi változást. Ha itt megszűnik, máshol felbukkan kissé más formában, az üzenete azonban marad. Függőséggel küzdőkkel dolgozva gyakran találkozunk azzal a jelenséggel, hogy ha a függő abbahagyja az ivást, a család valamelyik tagja hirtelen "rosszabbul" lesz (például a gyerek kezd el inni és felveszi az alkoholista szerepet). A tünet alapvető üzenete: a család nem működik jól, valaminek változnia kell, megmaradt. 

Szóval: normálisak vagyunk? Igen. Akkor is, ha éppen te vagy a tünet hordozója vagy akkor is. Ha másra hárul ez a szerep, akkor ő is. És az is normális, hogy bárkinek lehet. A tünetnek üzenete van, mondani akar valamit arról a környezetről, amelyben kifejlődött és ösztönöz a változásra.  

A nem normális az lenne, ha soha nem keletkezne semmiféle probléma vagy ha nem akarnád megoldani azokat.

¹Csabai Márta: Tények és konstrukciók a lelki zavarok meghatározásában. Café Bábel, 43-44.szám